Az oldal logója

Az oldal logója
( Ami túl kicsi fejlécnek, de nem is festene jól. )

hétfő, február 20, 2017

Bejelentés: BL a blogon?!

Sziasztok!

Majd egy éves "meghalás" után köszöntelek benneteket újra.
Mi történt?
Időhiány és egyebek mellett az elmúlt évben készült
 munkáim nagy részével egyszerűen nem tudok mit kezdeni.

TÉNYLEG.

Egyik része olyan történethez tartozik,
amiből lehetőséghez mérten kiadásra kész könyvet szeretnék szerkeszteni,
*khm*Morrison család *khm*
egy másik hosszabb történet borítóra várt (ezidáig),
a harmadik egy negyed verseskötetre való haiku ami parkol valahol merevlemezen,
a negyedik kategória pedig...
Noshát...

Az elmúlt hónapot azzal töltöttem, hogy kigondoljam, mit csináljak velük,
és végül egy jó barátom adta meg a megoldást. hasonló formában:
 "Shounen ai. Na és? Akinek nem műfaja, úgysem olvassa majd el.
Szerintem nyugodtan kirakhatod."
Igen, nagy része BL.

A többit pedig elkezdtem, de már nem tetszik, és ezért nem is fogom befejezni.

Szóval, ami következik:
POSZTDÖMPING. 
(Annyira azért nem... Van úgy kettő BL amit szívesen kiraknék ide közülük, a többit még meglátom.)

A posztok természetesen ezentúl is tartalmuknak megfelelő tagelést kapnak,
és az sem kizárt, hogy korosztályos tagelést is bevezetek az eddigiek mellé.
(Tudjátok, a szokásos magyar rendszerűt az egyszerűség kedvéért,
 vagy az angol K-T-M-E [Kid-Teen-Mature-Explicit] rendszert, amelyik szimpatikusabb.
 Vagy a kettőt egyszerre, mert nem sokkal több billentyű lenyomásával jár.)

Ha írok BLt, annak is helye van a blogmon, az összes olyannak,
 amit szívesen közzéteszek széles körökben.
Ez az én felületem, és írtam őket, és akit érdekel, annak szívesen a szeme elé tárom.
 Akinek nem tetszik, az vagy rá se kattint, vagy odébbáll, ennyire egyszerű.

A megértést és a figyelmet köszönöm, az elkövetkező posztokhoz kellemes szórakozást! ^^
(Lesz az eddig megszokott sztorikhoz hasonló jellegű is, félni nem kell...)

péntek, május 13, 2016

窓と羽

Először is nagy levegővétellel köszöntenék mindenkit, szép estét kívánok!

A mai napon volt a gimnáziumom első saját írói pályázatának  eredményhirdetése. Ezt tekintve már korántsem titkos a beadott művem egyetlen betűje sem, és megjelentethetem itt is.

19 művet mérettettünk össze "A SZIG legjobb írója 2016" névre hallgató pályázaton, két korcsoport keretein belül, tetszőleges műfajban, "Az ablak" témájában. Ezek közt az én elbeszélésszerű, dark fantasym egy különdíjat ért a "nagy" gimnazisták korosztályában, aminek majdnem jobban örülök, mintha helyezést értem volna el. ^^

Ezennel elég is a szájtépésből, jöjjön a történet! Jó olvasást! :)

窓と羽*

Szeretette nézni az utcát. Kibámulni a fakeretes ablakon, és szemlélni a kinti világot. Aznap sem tett másképp, amint felkelt, a kápráztatóan csillogó, sima üveg elé sietett.
      Átlátszó börtönéből figyelte meg a világot. Nézhette, de nem érezhette, így nem is láthatta igazán. Csak nézett végtelenül közelre és távolra, ahogy az emberek élték kisvárosi életüket, valódi, lelkesítő lendülettel sietve munkába, iskolába, a kávézóba.... Bárhová.
        "De nekem nem szabad élnem.", jutott eszébe, és elszomorította a gondolat. És valóban, ő nem léphetett soha ki közéjük. Az élet fénye ragyogott szőke haján, azé az életé, amit örökre elvett tőle a sors.
         Régen rács volt ablakán, hogy mindig emlékeztesse fogságára. A tömérdek nyugtatóra, és kilétére, ami miatt ide került. Lesújtó, a hideg fém árnyéka a napfénytől még tisztábbnak látszó ablakon, amit minden nap lemosott. Ez a rács már eltűnt, megnyitva előtte a könnyű szabadulás módját, de hiába vágyott a kinti világba, félt is. Vajon mi várna ott rá, egy ilyen lényre?
      Megelégelve a csillogást, kitárta az ablakot, és a párkányra ült. Az idő múlása az évszázadok haladására emlékeztette, mégis emlékezett minden szóra, amit kint hallott gyermekkorában. Minden dicséret, bátorítás, de a durva szavak és fenyegetések sem hagyták el elméjét.
        Átkozta a napot, amelyen az Intézetbe került, talán már több is, mint egy évezrede. Verőfényes tavaszi délután volt, barátaival játszott egy hasonló kisvárosi parkban, amikor először mutatkozott meg különleges képessége. Minden hasonló korút elkápráztatott, de egy vén hárpia mégis feljelentette. A mostanra már majdnem felnőtt nővé érett lány közel hat évesen került ide, a kutatók karmai közé.
       Utálta mindet. Kegyetlenek voltak, leginkább talán egy elmegyógyintézetbe illő, szadista társaság. Eleinte "normális" emberré próbálták redukálni, felvágták, majd összefoltozták, később öngyógyító képességének okát vizsgálták, ahogy most is. Akit ez vár az ablakon belül, nem csoda, hogy a kinti világra vágyik, amit nem is ismer igazán.
        Ismét lenézett az utcára, elméjébe szívta minden beszűrődő zaját, egy csoport kamasz beszédét, akik az utcán állva néztek fel rá. Akárhányszor kinyitotta az ablakot, hallhatta, hogy a kintiek mennyire is szépnek gondolják. Fehér bőre, platinaszőke haja, karcsú teste és megmaradt utolsó csepp méltósága volt mindene az emlékeken túl. Emlékeken, amelyek egykor boldogak voltak, viszont a fogság minden napjával elkeserítőbbek lettek. Nem bírta visszatartani könnyeit, csillogva folytak végig arcán, majd cseppenként sötétítették halványkék köpenyét.
      Idővel besötétült az ég is, az utca elhallgatott, már csak saját zokogását hallotta, az ablak világa megszűnni látszott. Ez a gyengeség ismét új erővel ruházta fel. Elege volt az őt körülvevő őroltek házából, a csendben érezte, ahogy maradék józansága is elpárolog. Nem. Nem őrülhetett meg, megígérte édesanyjának, hogy erős lesz. Hogy előbb hal meg, minthogy eszét elveszítse. Az ablakon befújó éji szellő jobban hívta, mint azelőtt bármikor.  A szoba tulsó felében lévő órára nézett, három percen belül takarodó. "Most, vagy soha...", futott át ködössé váló emléjén, ahogy újra az utcafront felé fordult, immár két lábával a párkányon állva. A börtönajtóra sütő holdsugár Isteni fénnyel világította meg, ezüstösre színezve haját és bőrét. Amire készült, a teremtő sem bocsátja meg soha, hogy csak így a gyengék útjára lép. Tudta, hogy nem helyes, de nem volt választása. Két világ határán állt, és egyikben sem mert tovább élni. Nem ülhetett örökké az ablakban sem, a fogság gondolata minden nap egyre elborzasztotta.
      Most mégis készen állt, hogy elszánja magát. Ha szeretett síküvege a kinti világra nyíló kapu, ám legyen. Egyszerűen kiugrik rajta. Egy fogságban töltött élet után szabadon kíván meghalni, ezt senki nem veheti el tőle. Lenézett a járdára. Ötödik emelet, ez bőven elég.  Mély levegőt vett, feneketlen szíve mélyén, ahol még maradt szeretet a kínzásában bűnös kutatóknak is, elbúcsúzott mindentől és mindenkitől. Készen állt, hogy zuhanással végezze életét.
      A keret mögül hirtelen egy erős kéz ragadta meg térdig érő köpenyét. "Itt az idő... Lekéstem az esélyt...", gondolta dühödten, ahogy a fehér köpenyes férfi felé fordult. Ez a magas, fekete hajú férfi felelt érte az intézetben, mintegy gondviselője volt. Még csak néhány éve ugyan, az öreg professzor halála óta, de ez a fiatal férfi volt az egyetlen, akiben maradt még emberség.
      És most itt voltak ketten, két világ határán, egy elcsépeltségig érzelmesnek tűnő pillanatban. Ők ketten, elkérgesedett felszínű szívükkel mégsem éreztek semmit. Az üveg is nevetett a mesterkélt pillanaton, ahogy a lány hideg, kék szeme dühtől égve bámult egy aggódó, mocsárzöld szempárba.
- Kérlek... - szólalt meg a férfi elhaló hangon - Ha mindenképp ugrani akarsz, legalább a szárnyaid tárd ki.
A hang valódi volt. Az aranyhajú lányt meglepte, hogy él még ember, aki tényleg törődik vele. Meghatott könnyek gördültek le arcán, ahogy a kutatóra mosolygott.
- Köszönöm. - mondta, ahogy a holdfény felé fordult. A hátán a köpenyt a növekvő új végtag először kinyújtotta, majd elszakította. A szárnycsonkot fényes, fehér tollak borították be, a hosszabbak lassan már a lány térdéig értek. Nagyot sóhajtott, ahogy a Hold ezüstös korongjára nézett.
- Köszönöm. - szólt újra - Tartsd meg minél tovább ezt az emberséget. - búcsúzott a férfitól.
      A pillanat eljött: a kutató elengedte a szárnyas angyal köpenyét, itt, az ablak párkányán, kiengedve őt a szabadság e furcsa és szokatlan kapuján, a lény pedig ugrott. Szárnysuhogva repült ki az ismeretlen világba, remélve egy jobb, szebb holnapot.
    A kapuvá vált ablak üvegén gúnyosan csillant a fény. A fogoly szabad lett, börtönőre pedig őszintén mosolyog. Ezek a patyolattiszta, belül mégis mocskos falak sem láttak még hasonlót, ahogy a sokszor vérszennyezte fakeret sem. Az idők során ráragadt, átlátszó vér lemosódni látszott az üvegről, de hiába: a kutatóintézetben halkan folyik majd tovább az az élet, amelyet a ráccsal fedett ablakok rejtenek a nagyvilág elől.

_________________________
*"Mado to hane", jelentése: Ablakok és szárnyak (japán nyelvből).

vasárnap, február 21, 2016

Hang a fejedben

Sziasztok!

Igen, még élek. És arról sincs szó, hogy nem írtam volna egyáltalán semmit az elmúlt időszakban, csak perpillanat nagyon hosszú történeteket írok,  és addig nem szeretném lerántani a leplet, amíg nem fejejeztem be a sztorit, hiszen akkor a legbiztosabb, hogy már van vége.
Engem nagyon tud idegesíteni, mikor elolvasok egy befejezetlen történetet, szívesen látnám a végét, majd az utolsó fejezet feltöltésének idejét látva egyből leteszek arról, hogy valaha is láthassam, nektek pedig nem szeretnék hasonló csalódást okozni.

Rátérve a sztorira, amit hoztam: az eddigiek nagy részéhez méltóan lehangoló. Nagyon rövid, sok benne a hiányzó információ, Kakashi pedig egy mentor/apa szerepben lép fel. Surprise...

Nos, nem szövegelek tovább, jöjjön a lényeg. Jó olvasást!

Hang a fejedben

- A tekintet fáj. Fáj a hang is, amin hozzád szólnak, amivel rólad beszélnek. Dicsőítésre vágynál? Távol állsz tőle, távolabb, mint máskor. Még mindig ugyanaz a selejt vagy legbelül, akit megvetettek. Ha nem még rosszabb. Komplexusos, átlagon túli, őrült, levakarhatatlan... Ki akar egy ilyen emberhez közel lenni lelkiekben? Ha magadtól nem jöttél volna még rá, kölyök, egy bánat vagy. Azt hiszed, meg tudsz változni, de nem, az a te sorsod, hogy mindig ugyanabba a süllyedő, spirális körforgásba hajtsd magad. Mert ilyen a személyiséged, ilyen beteg az elméd és a személyed. Zavart. Elhagyatott. Gyűlölt. Szeresd csak magad, úgyis gyűlöl a világon mindenki más! - A szónoklat végén kegyetlenül mélyvörös szemeit a fekvő fiatal fiúra szögezte, aki egyre erősebben remegett a sírástól. Zihált, küzdve minden egyes oxigénmolekuláért, amit  csak a tüdejébe juttathatott. Tekintete és elméje minden pillanattal ködösebbé vált. A pánik egyre jobban úrrá lett rajta.
- Hazudsz! HAZUDSZ! - üvöltötte válaszként a vörös szemű árnynak, hangszálai szinte kettészakadtak. Mindhiába. Önmagát sem tudta meggyőzni a hallottak ellenkezőjéről. Lénye selejtté változott, lassan, ahogy rátelepedett a tehetetlenség az árnnyal szemben.
- Mindketten tudjuk, hogy igazam van.  Elvégre én magam vagyok az, aki a körforgásodban tart téged, a Betegség. Mit siránkozol, ha egyszer te teremtettél meg engem? Ostoba voltál, ha uralkodni készütél felettem.
          Az árny csak nevetett tovább, a fiú lassan elvesztette a kapcsolatot a valósággal. A realitás utolsó cseppje is kiveszett elméjéből, ez új bátorsággal töltötte el. Fegyverei közül tőrt húzott elő, majd testének gyengeségét leküzdve talpra állt. Már nem zihált, nyugodtnak tűnt, fejében vihar dúlt, teste száraz levélként remegett. Elszánt volt. Azt akarta, hogy vége legyen. Felemelte a pengét, magasan feje fölé, majd amilyen erősen csak tudta, mellkasába húzta. A tőr megtette, amire tervezték. Súlya átvitte a fiú bordáit, szinte tövig merült mellkasába. Sötétkék pólóját ritkán látható színre festette a mellkasából ömlő vér. Ő maga ismét zihálni kezdett, térdre rogyott, szájáből sűrű, sötét vér csordult. Az árny csak nevetett.
- Hiába halsz meg. Nem menekülhetsz el, a túlvilágon is megtalállak. Soha ne feledd, Uchiha Sasuke. Neked ez a sorsod, hogy szánalmasan élj le minden életet. Gyengén, az őrület határán. Egyedül. - mondta kárörvendve, ahogy lassan elhomályosodott. A fiatal ninja már nem kapott levegőt, patakban köhögte fel a tüdejéből előtörő vért. Homályossá, majd szürkévé vált látása, ahogy lassan megfulladt saját vérében.
         Szeme kipattant az éjszaka közepén, szinte felugrott ágyáról, támadót keresve. Szíve vadul vergődött bordái mögött, de gyorsan lendületét vesztette. Álom volt, szürreális, mégis furcsán valóságos. Arcát tenyerébe hajtotta, ahogy a vég és az árny szavai felvillantak elméjében. Még érezte a szúró fájdalmat mellkasában, hallotta a hangokat, visszhangzott fejében, hogy sosem lehet szabad. Könnyekben tört ki. Nem lehet, hogy valóban így legyen.
            Az ajtó felől lépteket hallott. Puhán, óvatosan közeledett egy férfi a sötétben. Nyílt az ajtó. Kakashi lépett be, rövidesen Sasuke köré fonta karjait. A fiú kétségbeesetten zokogott, szinte levegőt sem kapott, mestere növekvő aggodalommal nézte.
- Rémálmod volt? - kérdezte, remélve, hogy ennél nagyobb baja ezúttal nem volt. Sasuke erőtlenül bólintott. Látszott, hogy meg volt rémülve. Mintha amit látott, az a valóságban is megtörtént volna. A jounin még közelebb húzta magához, kezét fekete tincsei közé vezette.
- És mi történt? - kérdezte óvatosan. Sasuke csak még erősebben zokogott. Igyekezett legalább annyira összeszedni magát, hogy beszélni tudjon, még ha elsőre visszafelé is sült el.
- Megint.... Megint az árnyat láttam. Aztán... - hangja újra elcsuklott.
- Ssh, nyugalom... Mi volt aztán? - csitította a férfi, finoman simogatta tanítvány hátát. Sasuke mély levegőt vett, és ennyit mondott:
- Mellkason szúrtam magam...
Szégyenében egyre jobban összehúzta magát. Kakashi elszörnyedt, de gyorsan visszaszerezte lélekjelenlétét.
Mély levegőt vett, hogy időt szerezzen magának.
- Semmi baj, hiszen csak álom volt. Mindketten tudjuk, hogy soha nem tennél ilyet. - mondta olyan higgadtan, ahogy csak tudta. Sasuke teste megfeszült, a férfi ezt azonnal érzékelte. Félelem futott át rajta.
- Talán rosszul érzem? - súgta a fiú fülébe, akinek még jobban folytak a könnyei.
- Talán... - súgta vissza válaszul. Kakashi arca elkomorult.
- Nem tudtam, hogy ilyen gondolatok is foglalkoztatnak.
Kezét a genin mellkasára vezette, hogy érezze kalapáló szívverését. Sasuke egyre feszültebbé vált. Elítéltetésre számított, nem a jounin nyugtató kezére.
         Mégis, a férfi kezéből meleg chakra áradt testébe. Nyugodt folyammal áradt szívébe, átjárta egész testét, lassította saját chakráját.
- Nem lesz semmi gond, itt maradok melletted, és vigyázok rád. Nem hagyom, hogy megtedd. Meg fogsz gyógyulni... hiszek benned. - mondta Kakashi, mikor sikerült lenyugtatnia. Meghatott könnyek gördültek le Sasuke arcán, egyre jobban a férfi mellkasának dőlt, így próbálta viszonozni a hátulról kapott ölelést.
      Kakashi hamarosan elmozdult háta mögül, az ágyra fektette a szótlan fiút, szabad kezét a homlokához emelte. A fekete ekkor szólalt meg újra:
- Ne menj még... - suttogta ijedten. A jounin szíve összeszorult, mikor meglátta arckifejezését.
- Nem hagylak itt, de aludnod kell. Még sok idő van reggelig. - simított a fekete tincsekbe. Chakráját ezúttal tanítványa homlokába vezette, elöntve testét melegséggel és fáradtsággal.
- Gomene... - suttogta Sasuke alig hallhatóan, mielőtt elnyomta az álom.
       Kakashi felállt, végignézett a mozdulatlan testen. Minden egyes éjjel törékenyebbnek és kisebbnek tűnt számára. Kiszolgáltatottnak. Fáradtnak. Rosszallóan megrázta fejét. "Miért kellene neked megbocsátanom?", tette fel a kérdést az alvó fiúnak, mielőtt az ágy mellé húzott volna egy széket. Leült, megfogta a sajátjához képest apró kezet és merengve nézett rá. "Ejj, kölyök... Kihozod belőlem az apai ösztönöket...", rázta meg fejét ismét, majd rövidesen elaludt a székben.

vasárnap, szeptember 06, 2015

Az első és az utolsó blogos díj

Sziasztok!

Ma egy kicsit ünneprontó leszek.
Sehol és semmilyen formában nem tüntettem fel az oldalon, hogy nem fogadok "blogos díjakat", igazából nem látom, hogy a bloggeren belüli közösségformáláson kívül mi is lehet a lényege.
Aki lemaradt (én most először láttam ilyet ^^"), a díj alá kiteszem a szabályokat, ott el lehet olvasni, miről szól.

Én pedig elsősorban YouTuber vagyok, nem blogger, az egyetlen oka annak, hogy a blogspotra költöztettem a fanficeimet az, hogy nem akartam nagy site-okhoz kapcsolni a műveimet, hanem inkább egy kis blogon publikálni, akit érdekel, az meg fogja találni így is. (Főleg a korai SasuKarin ficek miatt döntöttem így, mert... nem egy igazán népszerű páros, nem igaz?)
A másik két témának szerintem pedig egyértelmű, hogy miért blog kell és nem valami felhasználói fiók egy nagy oldalon: nem tudnék annyi fiókot kezelni.

Nos, akkor térjünk a Díjra:
Köszönöm a Díjat Corvus Coraxx-nak (igen, ő az a Coraxx, akinek a neve a stáblistán szerepel a főblogon)! :)
Végül megbeszéltük, hogy mi legyen, és mivel nálam nincs címcsere (az ok egyszerű: csak és kizárólag az ő blogjait olvasom, kettőnek pedig nem rakok ki cserét), kapni fog egy külön tabot a főblogon. Azt amúgy is többen látogatják, mint ezt.Szóval még egyszer köszönöm, és elnézést az ünneprontásért. ^^"
Ezentúl a díjas meghívásokra ennyire sem fogok válaszolni, mert ez nem az a blog, csak azért fogadtam el most az egyszer, mert ő egy jó barátom.  

Itt vannak a szabályok, kihívottjaim és kérdéseim nincsenek, és az infóspultot is elhagytam:

1. Köszönd meg a díjat, és tedd ki, hogy kitől kaptad.
2. Olvasd el annak a blogját, akitől a díjat kaptad.
3. Írj 12 dolgot az illető blogjáról.
4. Írj 12 dolgot, a saját blogodról.
5. Válaszolj 12 kérdésre.
6. Tegyél fel 12 kérdést, a saját blogoddal kapcsolatban.
7. Kommentelj annak a blogján akitől kaptad a díjat, egy fejezethez, hiszen fő a visszajelzés. Ez lehet kritika, vélemény, a fő, hogy építő jellegű legyen.
8. Cseréljetek linket.
9. Küld tovább 12 embernek a díjat.
10. Tedd ki a "plecsnit" jól látható helyre.

További szép napot, a jövőbeni fanfiction-ök (lassan, de biztosan ), érkeznek!
Hiba történt a modul működésében