窓と羽

Először is nagy levegővétellel köszöntenék mindenkit, szép estét kívánok!

A mai napon volt a gimnáziumom első saját írói pályázatának  eredményhirdetése. Ezt tekintve már korántsem titkos a beadott művem egyetlen betűje sem, és megjelentethetem itt is.

19 művet mérettettünk össze "A SZIG legjobb írója 2016" névre hallgató pályázaton, két korcsoport keretein belül, tetszőleges műfajban, "Az ablak" témájában. Ezek közt az én elbeszélésszerű, dark fantasym egy különdíjat ért a "nagy" gimnazisták korosztályában, aminek majdnem jobban örülök, mintha helyezést értem volna el. ^^

Ezennel elég is a szájtépésből, jöjjön a történet! Jó olvasást! :)

窓と羽*

Szeretette nézni az utcát. Kibámulni a fakeretes ablakon, és szemlélni a kinti világot. Aznap sem tett másképp, amint felkelt, a kápráztatóan csillogó, sima üveg elé sietett.
      Átlátszó börtönéből figyelte meg a világot. Nézhette, de nem érezhette, így nem is láthatta igazán. Csak nézett végtelenül közelre és távolra, ahogy az emberek élték kisvárosi életüket, valódi, lelkesítő lendülettel sietve munkába, iskolába, a kávézóba.... Bárhová.
        "De nekem nem szabad élnem.", jutott eszébe, és elszomorította a gondolat. És valóban, ő nem léphetett soha ki közéjük. Az élet fénye ragyogott szőke haján, azé az életé, amit örökre elvett tőle a sors.
         Régen rács volt ablakán, hogy mindig emlékeztesse fogságára. A tömérdek nyugtatóra, és kilétére, ami miatt ide került. Lesújtó, a hideg fém árnyéka a napfénytől még tisztábbnak látszó ablakon, amit minden nap lemosott. Ez a rács már eltűnt, megnyitva előtte a könnyű szabadulás módját, de hiába vágyott a kinti világba, félt is. Vajon mi várna ott rá, egy ilyen lényre?
      Megelégelve a csillogást, kitárta az ablakot, és a párkányra ült. Az idő múlása az évszázadok haladására emlékeztette, mégis emlékezett minden szóra, amit kint hallott gyermekkorában. Minden dicséret, bátorítás, de a durva szavak és fenyegetések sem hagyták el elméjét.
        Átkozta a napot, amelyen az Intézetbe került, talán már több is, mint egy évezrede. Verőfényes tavaszi délután volt, barátaival játszott egy hasonló kisvárosi parkban, amikor először mutatkozott meg különleges képessége. Minden hasonló korút elkápráztatott, de egy vén hárpia mégis feljelentette. A mostanra már majdnem felnőtt nővé érett lány közel hat évesen került ide, a kutatók karmai közé.
       Utálta mindet. Kegyetlenek voltak, leginkább talán egy elmegyógyintézetbe illő, szadista társaság. Eleinte "normális" emberré próbálták redukálni, felvágták, majd összefoltozták, később öngyógyító képességének okát vizsgálták, ahogy most is. Akit ez vár az ablakon belül, nem csoda, hogy a kinti világra vágyik, amit nem is ismer igazán.
        Ismét lenézett az utcára, elméjébe szívta minden beszűrődő zaját, egy csoport kamasz beszédét, akik az utcán állva néztek fel rá. Akárhányszor kinyitotta az ablakot, hallhatta, hogy a kintiek mennyire is szépnek gondolják. Fehér bőre, platinaszőke haja, karcsú teste és megmaradt utolsó csepp méltósága volt mindene az emlékeken túl. Emlékeken, amelyek egykor boldogak voltak, viszont a fogság minden napjával elkeserítőbbek lettek. Nem bírta visszatartani könnyeit, csillogva folytak végig arcán, majd cseppenként sötétítették halványkék köpenyét.
      Idővel besötétült az ég is, az utca elhallgatott, már csak saját zokogását hallotta, az ablak világa megszűnni látszott. Ez a gyengeség ismét új erővel ruházta fel. Elege volt az őt körülvevő őroltek házából, a csendben érezte, ahogy maradék józansága is elpárolog. Nem. Nem őrülhetett meg, megígérte édesanyjának, hogy erős lesz. Hogy előbb hal meg, minthogy eszét elveszítse. Az ablakon befújó éji szellő jobban hívta, mint azelőtt bármikor.  A szoba tulsó felében lévő órára nézett, három percen belül takarodó. "Most, vagy soha...", futott át ködössé váló emléjén, ahogy újra az utcafront felé fordult, immár két lábával a párkányon állva. A börtönajtóra sütő holdsugár Isteni fénnyel világította meg, ezüstösre színezve haját és bőrét. Amire készült, a teremtő sem bocsátja meg soha, hogy csak így a gyengék útjára lép. Tudta, hogy nem helyes, de nem volt választása. Két világ határán állt, és egyikben sem mert tovább élni. Nem ülhetett örökké az ablakban sem, a fogság gondolata minden nap egyre elborzasztotta.
      Most mégis készen állt, hogy elszánja magát. Ha szeretett síküvege a kinti világra nyíló kapu, ám legyen. Egyszerűen kiugrik rajta. Egy fogságban töltött élet után szabadon kíván meghalni, ezt senki nem veheti el tőle. Lenézett a járdára. Ötödik emelet, ez bőven elég.  Mély levegőt vett, feneketlen szíve mélyén, ahol még maradt szeretet a kínzásában bűnös kutatóknak is, elbúcsúzott mindentől és mindenkitől. Készen állt, hogy zuhanással végezze életét.
      A keret mögül hirtelen egy erős kéz ragadta meg térdig érő köpenyét. "Itt az idő... Lekéstem az esélyt...", gondolta dühödten, ahogy a fehér köpenyes férfi felé fordult. Ez a magas, fekete hajú férfi felelt érte az intézetben, mintegy gondviselője volt. Még csak néhány éve ugyan, az öreg professzor halála óta, de ez a fiatal férfi volt az egyetlen, akiben maradt még emberség.
      És most itt voltak ketten, két világ határán, egy elcsépeltségig érzelmesnek tűnő pillanatban. Ők ketten, elkérgesedett felszínű szívükkel mégsem éreztek semmit. Az üveg is nevetett a mesterkélt pillanaton, ahogy a lány hideg, kék szeme dühtől égve bámult egy aggódó, mocsárzöld szempárba.
- Kérlek... - szólalt meg a férfi elhaló hangon - Ha mindenképp ugrani akarsz, legalább a szárnyaid tárd ki.
A hang valódi volt. Az aranyhajú lányt meglepte, hogy él még ember, aki tényleg törődik vele. Meghatott könnyek gördültek le arcán, ahogy a kutatóra mosolygott.
- Köszönöm. - mondta, ahogy a holdfény felé fordult. A hátán a köpenyt a növekvő új végtag először kinyújtotta, majd elszakította. A szárnycsonkot fényes, fehér tollak borították be, a hosszabbak lassan már a lány térdéig értek. Nagyot sóhajtott, ahogy a Hold ezüstös korongjára nézett.
- Köszönöm. - szólt újra - Tartsd meg minél tovább ezt az emberséget. - búcsúzott a férfitól.
      A pillanat eljött: a kutató elengedte a szárnyas angyal köpenyét, itt, az ablak párkányán, kiengedve őt a szabadság e furcsa és szokatlan kapuján, a lény pedig ugrott. Szárnysuhogva repült ki az ismeretlen világba, remélve egy jobb, szebb holnapot.
    A kapuvá vált ablak üvegén gúnyosan csillant a fény. A fogoly szabad lett, börtönőre pedig őszintén mosolyog. Ezek a patyolattiszta, belül mégis mocskos falak sem láttak még hasonlót, ahogy a sokszor vérszennyezte fakeret sem. Az idők során ráragadt, átlátszó vér lemosódni látszott az üvegről, de hiába: a kutatóintézetben halkan folyik majd tovább az az élet, amelyet a ráccsal fedett ablakok rejtenek a nagyvilág elől.

_________________________
*"Mado to hane", jelentése: Ablakok és szárnyak (japán nyelvből).